A terápiás közösség, mint kollektív ágens: A budapesti „Thalassa Ház” pszichoterápiás intézet terápiás közösségének kialakítása és vizsgálata

Kivonat, rövid leírás

A disszertáció a budapesti Thalassa Ház Pszichoterápiás és Pszichiátriai Rehabilitációs Intézetben létrehozott terápiás közösség kialakítását, fejlődését és az ott folyó gyógyító munka hatásmechanizmusait vizsgálja és írja le. A leírás közösség – szervezési, pszichoterápiás és kommunikációelméleti perspektívákból tekint a közösség meghatározott mozzanataira. A disszertációban foglalt két akciókutatás és egy hatékonyság – vizsgálat mutatja be továbbá a terápiás közösség gyógyító céljának megvalósításában elért eredményeinek, hatékonyságának rendszerszintű összetevőit. A budapesti Thalassa Ház Pszichoterápiás és Pszichiátriai Rehabilitációs Intézet 2003 márciusa óta működik alapítványi kórházként. A disszertáció szerzője az intézet alapítója és működésének megkezdése óta vezetője. Mára a közösségi alapú pszichoterápiás ellátást nyújtó intézmények egyik vezető műhelye, képzőhely, nemzetközi beágyazottsággal, mint terápiás közösség. A terápiás közösség lélektanilag tervezett környezete – korrektív mikrokultúraként konceptualizálva – az emberi interakciókra alapozott, kapcsolati úton való gyógyítás lehetőségét kínálja olyan paciensek számára, akik eredeti, anomiás kapcsolati környezetükben súlyosabban traumatizálódtak gyermekként. A terápiás közösség pszichoterápiás folyamatai egyben a társas viszonyaink firtathatóságát is fókuszba hozzák, ezzel tágabb értelemben minden időben társadalomkritikai funkciót is ellát. A disszertáció tárgyalja azt a folyamatot, aminek során egy kórházi osztály életébe ágyazott pszichoterápiás rendszerből terápiás közösség formálódott. A terápiás közösség, mint önálló, pszichodinamikus paradigmában dolgozó közösségi alapú pszichoterápiás „módszer”, egészében vált a folyamat során értelmezhetővé. A gondolat, ami egységesen értelmezhető koncepcionális keretbe foglalja a praxist, a közösség, mint kollektív (pszichoterápiás) ágens megértése volt. Közösségünk aktivitásának struktúrája két nagy alrendszerre osztható: a terápiás aktivitásokra, melyek a pszichoteráipás rezsimekben döntő fontosságúak, illetve a közösségi aktivitásokra, melyek a terápiás közösségek hagyományos rendszerében alapvetőek. A terápiás közösségben a pszichoterápiás rendszer ágyazódik bele a közösségi élet igen tagolt mátrixába. Ez a mátrix a különféle össz- és részközösségi aktivitások, szerepek, felelősségi körök és feladatok rendszere. A konceptuózusan felépített struktúra tér – idő határait órarend határozza meg. A felelősségi körök és feladatok a mindennapi élet mozzanataira vonatkoznak, a tagok maguk tartják rendben a házat és a hozzá tartozó nagy kertet, számos intézményműködtető feladatot is a közösség végez el. Ez a tagoltság jelöli ki azokat a színtereket, ahol egy adott probléma, társas, lelki jelenség, reflexió relevánsan azonosítható, kezelhető, ahol és ahogyan helye van a diskurzusban. A konstitutív alapoknak (alapelvek, normák, szabályok) megfelelő keretek és határok által kijelölt kommunikációs tér adekvát fenntartása a közösségi tagok (személyzet és paciensek) közös feladata. A közösséget alkotó tagok „kölcsönös tudássá” szerveződő közös tudása adja a közösség többletfelkészültségét. Az ebben való részesedés által elért kommunikatív állapotok sora releváns a paciens problémafelismerésében és a megoldási stratégiák megalkotásában, másfelől tovább növeli a közösség integritását. A disszertáció tárgyal két - qualitatív ill. szemikvantitatív – akciókutatást, melyek célja a terápiás közösség hatékonysági mozzanatainak jobb azonosítása, illetve egy utánkövetéses vizsgálatot, a terápiás közösség, mint ellátási forma hatékonyságára vonatkozóan. Az első kutatás a pacienseink által megélt terápiás közösség – élménymodalitásokat veti össze a traumatikus gyermekkor élménymodalitásaival. Eszközként biográfiai analízist és a terápiás közösségben átéltek leírásában megjelenő fogalmi metaforikák elemzését használtuk. Eredményként látjuk, hogy a közösség teljes mentális tere alkalmas arra, hogy a traumatizáció kognitív mintái újra átélhetőek és reparálhatóak legyenek. A második akciókutatás a terápiás közösség egyik legfontosabb színtere, a nagycsoport és az egész közösség, közvetve az intézmény viszonyát vizsgálta. Eszköze strukturált szóbeli interjú. A kérdések a közösségi diskurzusban elfoglalt saját és a másiknak tulajdonított tudatelméleti pozíciókra vonatkoztak, a válaszokban szintén a fogalmi metaforikák elemzése történt. Eredményként kirajzolódott, hogy a bizalom és a közösségiség élményének épülése a változás fő dimenziói, a közösség egyik metadiskurzusa a pszichológiai „tüköráttétel” átdolgozása. A disszertációban bemutatott harmadik, kutatás egy utánkövetéses vizsgálat, mellyel a közösségben terápiájukat befejezett paciensek életében bekövetkezett releváns változásokat mértük föl, értékelve evvel terápiás közösségünk hatékonyságát is. Kutatásunkban az életminőséget, mint a kurrens kutatás és diskurzus fontos kimeneti változóját használtuk kiindulásként. Vizsgálatunk szerint a páciensek pszichoszociális funkcionalitása jelentősen javult a Thalassa Házban történő kezelést követően, egy éves időtávban. Úgy találtuk, hogy a terápiával elégedettebb páciensek elégedettebbek életükkel is, amit úgy is interpretálhatunk, hogy mindenki úgy viszonyul a terápiájához, ahogy az életéhez - és fordítva. A terápiás közösségben megélt szemléletváltás adaptívan viszonyul a társas létben alapvetően meghatározó működésmódokhoz.