Nemzetközi autonómia-modellek és kisebbségi kérdés. A katalán regionális autonómia és tapasztalatai = International autonomy models and minority question. The Catalan regional autonomy and its experiences

Kivonat, rövid leírás

Doktori értekezésem a nemzetközi autonómia-modellek és ezen belül a katalán regionális autonómia kérdéskörének multidiszciplináris vizsgálatára irányul, mivel ösztöndíjas egyetemi hallgatóként személyesen tapasztalhattam meg a Katalán Autonóm Közösség intézményi működését az Európai Unióban. Az 1970-es évektől kezdve a regionalizmus és a regionális tendencia megerősödésének lehetünk a szemtanúi. A regionalizmus a gazdaság és a politika központosított modelljével szemben decentralizált közigazgatási egységek megteremtésére törekedik, a területfejlesztést és a tervezést pedig regionális szintre kívánja helyezni. Az elmúlt évtizedekben megerősödtek a különböző nyelvi és etnikai mozgalmak, melyek saját képviseletük intézményesítését akarták elérni. Mindezek a folyamatok szükségessé tették a megfelelő politikai és adminisztratív struktúrák kiépítését, a gazdaság és a közigazgatás decentralizációját. A közigazgatás „regionalizálása” a közigazgatási szervek működésének javítását és az állampolgárok számára a döntések meghozatalában való részvételt hivatott biztosítani. A decentralizáció a meglévő közigazgatási hatáskörök és funkciók további kibővítését jelenti, melynek során az állam meghatározott feladatokat juttat az önkormányzatokhoz. A szabályozó hatáskör mértékét és feltételeit a központi állam alkotmányban vagy törvényben határozza meg. A döntési jogkörök megoszlanak a központi állam és az önkormányzatok között, oly módon, hogy a helyi hatalmi szervek bizonyos mértékű függetlenséggel rendelkeznek az állammal szemben. Az autonómia kérdésköre szorosan összekapcsolódik a közigazgatás szervezetének decentralizációjával és a szubszidiaritás elvével, mivel a modern polgári államokban az autonómia a hatalom megosztásával valósítható meg. Ennek során alkotmányban vagy pedig törvényben rögzítik a központi államot és a helyi önkormányzatokat megillető jogosítványokat. Az 1978-ban elfogadott spanyol alkotmány egyik legnagyobb vívmánya a demokratikus politikai rendszer megteremtése mellett, hogy az országot 17 egyenlő jogokkal rendelkező autonóm közösségekre osztotta és elismerte a spanyol állam többnemzetiségű jellegét. Az alapcharta a baszkokat, a katalánokat, a galíciaiakat történelmi nemzetiségként ismerte el, Katalónia és Baszkföld számára pedig széles körű autonómiát biztosított. A spanyol demokratikus átalakulás ezért szorosan összekapcsolódott a nemzetiségi kérdés átfogó rendezésével. A spanyol alkotmányos modell példaértékűnek tekinthető, mivel az ibériai ország nemzetiségi konfliktusok nélkül csatlakozott az Európai Unióhoz. Disszertációm fő célja az autonómia-modellek hazai és nemzetközi szakirodalmának bemutatása mellett a katalán regionális autonómia tapasztalatainak értékelése, valamint a kelet-közép-európai térségben élő magyar nemzeti kisebbségekre való alkalmazhatóságának vizsgálata. Úgy gondolom, hogy a spanyol alkotmányos modell – és ezen belül a katalán regionális autonómia rendszere a széles körű önkormányzati jogosítványokat biztosító intézményrendszerével – számos szempontból relevanciával bír a Kelet-Közép-Európában élő magyar nemzeti kisebbségek számára nyelvi-politikai, történelmi hagyományaik, valamint identitásuk megőrzése szempontjából. A területi autonómia, mint a kisebbségek nyelvi-politikai és kulturális jogainak megőrzését szolgáló módozat kelet-közép-európai régióra való alkalmazhatóságának vizsgálatával a hazai és a külföldi szakirodalom eddig még nem foglalkozott kellő részletességgel, ezért tartom szükségesnek a témakör részletes bemutatását.