Telepítési döntések - telepítési konfliktusok

Kivonat, rövid leírás

Disszertációmban arra a kutatási kérdésre kerestem a választ, hogy milyen tényezők alakítják a telepítési döntéseket övező társadalmi konfliktusokat Magyarországon. A hipotéziseim vizsgálatára kettős irányultságú kutatási tervet dolgoztam ki: a kvantitatív empirikus kutatás során az elmúlt tíz év telepítési konfliktusait vizsgáltam statisztikai módszerekkel, míg a kvalitatív kutatás keretében összehasonlító esettanulmányt készítettem három magyarországi cementgyár esetéről. A kvantitatív elemzés során kiderült, hogy az elmúlt évtized telepítési konfliktusainak legnépesebb klaszterét olyan esetek adják, ahol a telepítés tárgya valamilyen hulladékokkal összeköthető létesítmény volt. Ezek az esetek leginkább kisebb lélekszámú, az átlagnál kedvezőtlenebb szocioökonómiai jellemzőkkel bíró településeken zajlottak le, azt a feltételezést erősítve, hogy a beruházók általában a kisebb ellenállás felé haladnak, amikor kisebb és szegényebb településeket keresnek meg telepítési ötleteikkel. Az is kiderült, hogy sok esetben valamilyen szolgáltató létesítmény vagy lakóépület létesítésének terve vált ki társadalmi konfliktust. Ezek a konfliktusok elsősorban a budapesti agglomerációra jellemzők, ez az a térség, ahol egyáltalán kereslet van ilyen szolgáltató létesítményekre, és itt található meg az a relatíve jómódú középosztály is, aki vállalja a tiltakozás költségeit. A kvalitatív empirikus kutatás során három cementipari cég eseteit hasonlítottam össze. Kiderült, hogy a tervezett létesítmények, illetve technológiák által kiváltott kockázatokra – ahogyan azt az elméleti modellek is állítják – az érintett felek eltérő módon tekintenek. A vállalati szakemberek és az őket támogató civilek vagy politikusok sokkal kisebbnek érzik a cementgyárak által generált kockázatokat, mint az ellenzők táborának tagjai. Arra is fény derült, hogy az érintett cégek kommunikációs gyakorlata nagymértékben professzionalizálódott a telepítési ügyek folyamán, és a korábban zárkózott vállalati magatartást egy sokkal nyitottabb viselkedés váltotta fel. Mindenképpen érdemes azonban leszögeznünk, hogy ez a vállalati kommunikáció nagyon sokszor egyirányú, és kevésbé számít az érintettek részvételére. Noha történtek lépések a helyiek bevonására, elsősorban különböző ellenőrző testületek felállítása révén, az érintettek bevonása még sokszor színleges, a vállalatok a legtöbbször a tájékoztatás, a konzultáció és a kompenzáció hármasára szorítkoznak. Dacára annak, hogy főleg a telepítési folyamat kezdetén, a cégek inkább zárt, felülről-lefelé irányuló döntéshozatali mechanizmust alkalmaztak, egyelőre úgy tűnik, mindhárom érintett cég sikerrel vette az akadályokat. Úgy tűnik ugyanis, hogy az aktív kommunikációs politika és a hatékony támogatási stratégia végül is sikerre vezethet a magyarországi környezetben. Látszik ugyanakkor, hogy vannak olyan tényezők, amelyekkel a vállalatok sem nagyon tudnak mit kezdeni: az egész társadalomra jellemző bizalmatlanság és szkepszis a cégek egyik legnagyobb ellensége, és az is nyilvánvaló, hogy a tisztánlátást az sem segíti, hogy a telepítési ügyek – oly sok más kérdéshez hasonlóan – politikai játszmákként jelennek meg Magyarországon.