Előre a szocialista úton? A Kínai Kommunista Párt hegemón diskurzusának változatai Dengtől Xiig [védés előtt]

Kivonat, rövid leírás

A modern kínai politika manapság elsősorban Kína gazdasági jelentősége miatt kerül előtérbe, az azonban az ázsiai fejlesztőállamokkal kapcsolatos tapasztalatok birtokában is kuriózumnak számít, hogy a Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása óta a kommunista párt vezetése alatt áll. A Népköztársaság megalakulását és a fennállásának első 25 évét leginkább Mao Zedong 毛泽东1 diktatórikus uralmával szokás jellemezni, amelynek az alapjául szolgáló, a marxizmus-leninizmust a kínai helyzetre alkalmazó Mao Zedong-i eszme (Mao Zedong sixiang 毛泽东思想) a mai napig megtalálható a kínai alkotmányban és a Kínai Kommunista Párt (KKP) alapszabályában. A KKP lényegében Mao Zedong eszméjének és a marxista hagyomány örököseként definiálja magát. A Kínai Népköztársaság egyúttal mára a bruttó hazai össztermék (GDP) nominális értéke alapján a világ második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát, valamint a bruttó világtermékhez (vásárlóerő-paritáson) a legnagyobb arányban hozzájáruló gazdasággal rendelkező országgá vált.2 Kína páratlan gazdasági fejlődése az 1978-ban bevezetett, Deng Xiaoping 邓小平 nevéhez köthető reformpolitikával indult el. Deng „reform és nyitás” programjának köszönhetően „szocialista piacgazdaság” néven egy határozottan kapitalista jegyeket mutató gazdasági rendszer bontakozott ki a népköztársaságban. Ennek megfelelően 1978 után fokozatos politikai reformra került sor, amelynek keretei között a KKP forradalmi pártból „modernizációs párttá” (Zhang 2008), majd a századfordulóra „kormányzó párttá” (Fewsmith 2021; Vogel 2018; Joseph 2014) alakult át. Ezek alapján a kínai kommunizmus atyja, Mao Zedong szellemi öröksége és politikai munkássága, valamint a Kína jelene közötti folytonosság megkérdőjelezhetőnek tűnik. Felmerül tehát, hogy hogyan lehetséges, hogy a gazdasági rendszer szubsztanciális változása, a termelési feltételek átfogó átalakítása, valamint az egyre jelentősebb világpiaci jelenlét ellenére a kínai politikai berendezkedés szocialista maradt? Hogyan őrizte meg – és őrzi a mai napig – e változó viszonyok között a legitimitását a Kínai Kommunista Párt? E kérdések a posztszocializmus történelmi tapasztalata felől közelítve persze rögtön egy a fortiori tisztázandó problémát implikálnak: ti., hogy egyáltalán beszélhetünk-e szocializmusról a kortárs Kína esetében? A kínai szocializmus sajátossága, hogy a fennálló rendszer és a társadalmi célokat szervező vízió eltávolodik egymástól, a hétköznapi politikai gyakorlatot elsősorban az aktuális körülmények befolyásolják, a rendszer fokozatosan levetkőzi a létező szocialista rendszerek jegyeit; ugyanakkor a társadalmi folyamatok hosszú távú célkitűzéseit továbbra is a szocializmusból vezetik le. Arif Dirlik (1989) a Kínai Népköztársaság jellemzésére a posztszocializmus fogalmát javasolja, amely értelmezésében a szocializmus egy sajátos állapotára utal abban a történeti helyzetben, amelyben a szocializmus politikai metaelmélete háttérbe szorul; a ténylegesen létező szocializmusban a fejlődés lehetősége a kapitalista világrend feltételeihez és igényeihez való alkalmazkodásban3 artikulálódik; a szocializmus betagozódik a nemzeti kontextusba; ugyanakkor az államvezetés továbbra is fenntartja azt az ideológiai premisszát, hogy a reformfolyamat nem kapitalista restaurációhoz vezet. Ez az állapot alapvetően posztkapitalista, vagyis rendszerszintű törekvések jellemzik a kapitalista fejlődés korábbi (különösen a fejlődő országok köréből származó) tapasztalatok alapján beazonosított tökéletlenségeinek kijavítására és negatív hatásainak ellensúlyozására. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül továbbá, hogy a kínai rendszer továbbra is őrzi a létező szocializmus keretrendszerének bizonyos jegyeit – a mezőgazdasági földterület a vidéki kollektívák, a városi földterület pedig az állam kizárólagos tulajdona; az állam monopolizálta az erőforrások kitermelését és elosztását; az állami tulajdonú vállalatok dominálnak a kulcsfontosságú stratégiai ágazatokban (távközlés, kőolajkitermelés, légi közlekedés, autóipar; energiaipar; vasút, hajózás) (Csanádi 2016); a bankrendszer állami tulajdonban van, a jüan árfolyamáról meghozott döntések az ország szuverén döntései (Amin 2016) – végső soron ezek a maradványok megőrzik a szocialista átalakulás lehetőségét (Amin 2016; Arrighi 2008; Dirlik 1989). Ennek megfelelően a disszertációm arra az alapvetésre épül, hogy a kínai rendszer posztszocializmusként jellemezhető.