Tőkeallokáció a biztosítási szektorban, elméleti és gyakorlati megközelítésben

Kivonat, rövid leírás

A disszertáció témája a pénzügyi szektorban alkalmazott belső tőkeallokáció. A tőkeallokáció a nem várt kockázatok fedezésére szükséges tőkének az egyes üzletágakra, portfolióelemekre, vagy más módon meghatározott egységekre való felosztásának folyamata. A tanulmány a tőkeallokáció gyakorlati oldalról való megközelítése során a pénzügyi vállalatokon belül a biztosítási szektorra koncentrál, mivel leginkább ebben a szektorban alkalmaznak szofisztikált tőkeallokációs módszereket. A különböző biztosítási események bekövetkezése sztochasztikus, így a legfejlettebb statisztikai módszerek alkalmazása esetén is előfordulhat, hogy a beszedett díjak és a tartalékok nem fedezik a biztosítóval szembeni követeléseket. Ilyen esetekben a szavatoló tőke biztosítja, hogy a biztosító továbbra is eleget tudjon tenni kötelezettségeinek. Máshogy fogalmazva a szavatoló tőke az események nem várt, kedvezőtlen alakulása esetén felmerülő veszteségek fedezésére szolgál. Bár e szavatoló tőke egyaránt védelmet nyújt bármely üzletág által elszenvedett veszteséggel szemben, számos okból fontos mégis tudni, hogy az egyes üzletágak milyen mértékben járulnak hozzá a biztosító tőkeigényéhez. Tőkét tartani költséges, e költségnek az allokálása pedig igen fontos tényező az üzletágak és egyes termékportfoliók teljesítményének értékelése, termékárazási és bizonyos stratégiai döntések (felvásárlások, összeolvadások, új üzletág indítása, vagy meglévő megszüntetése) során. A biztosítási szektorban a Szolvencia II szabályozás bevezetésével párhuzamosan a tőkeallokáció egyre nagyobb szerephez jut napjainkban Európában, miközben az USA-ban a szabályozó hatóság már korábban is kötelezővé tette a biztosítók számára a tőkeallokációt. A tőkeallokációs probléma régóta foglalkoztatja az akadémiai világot is. Ez kevéssé meglepő, hiszen egy matematikailag is jól megfogalmazható, távolról sem triviális probléma, amely számos különböző megközelítésben vizsgálható: a játékelmélet eszközeivel (pl. Denault, 2001; Csóka et al., 2009, Csóka és Pintér, 2016), opcióárazási (pl. Myers és Read, 2001; Sherris, 2006; Kim és Hardy, 2007) vagy egyéb statisztikai megközelítésben (pl. Kalkberener, 2005; Homburg és Scherpereel, 2008; Buch és Dorfleitner, 2008). A tőkeallokációs probléma megoldására számtalan különböző módszer áll az alkalmazók rendelkezésére, azonban részben pont emiatt az elméleti kutatások és a gyakorlati alkalmazás között egyelőre elég nagy a távolság. A disszertáció olyan, az irodalomban igen ritka megközelítésben vizsgálja a tőkeallokáció kérdését (Vrieze és Brehm, 2003; Zec, 2014, illetve Balogh, 2006 a bankokra koncentrálva), amely a tőkeallokáció elméleti és gyakorlati oldalával egyaránt foglalkozik; a módszertani kérdések vizsgálata mellett a módszerek gyakorlati használatával kapcsolatban is támpontokat szolgáltat. A tőkeallokáció módszertani vizsgálata tíz fontos követelménynek való megfelelés szempontjából vizsgál hét, az irodalomban gyakran előforduló, illetve a gyakorlatban alkalmazott módszert, mind analitikusan, mind pedig szimuláció segítségével. A gyakorlati részben pedig – miközben nagymértékben építek az elméleti rész eredményeire – a tőkeallokációs problémának a szakirodalomban megszokott, igen absztrakt megfogalmazását a biztosítóknál az implementáció során felmerülő gyakorlati kérdésekre fordítom le, ezzel segítséget nyújtva az elméletileg lehetséges módszerek közötti eligazodásban. Végül egy fiktív esettanulmány segítségével illusztrálom a tőkeallokáció egy lehetséges alkalmazását.