A demokrácia jelei és lehetőségei Marokkóban. A demokratikus átmenet elméletének alkalmazhatósága egy muszlim ország esetében = Democratisation Theories and Experience: A case study on Morocco

Kivonat, rövid leírás

„Nem rég a Nyugat még uralta a világot, ma már inkább megérteni próbálja.” - írta Dankwart Rustow 1957-ben (Rustow [1957]: p. 530). 50 évvel később, úgy tűnik, még mindig bőven van mit megérteni. A feladat nem egyszerű: az európai és amerikai tapasztalatokra épült társadalomtudományi normarendszert kell alkalmassá tenni a világ más részeinek leírására, és működésének magyarázatára. Felületesen vizsgálva erre két veszélyesen kényelmes megoldás kínálkozik: az egyik a korábban felhalmozott tudás kritika nélküli alkalmazása a világ minden részén; a másik pedig a korábbi tapasztalatok elvetése és az emberi társadalom leírására használt tudományos fogalmak relativizálása. Ebben a dolgozatban a két szélsőségesen leegyszerűsítő megközelítés helyett egy alaposabb elemzést kínálok, a tudományos igényesség megőrzésével. Azt vizsgálom, hogy az európai és amerikai politológia alapjait képező racionális és intézményi elméletek mennyiben alkalmasak egy muszlim ország politikai rendszerének elemzésére. Azaz, mennyiben általánosíthatók a demokrácia jellemzői, illetve feltételei? A kutatási problémát három kérdésre bontva vizsgálom. (1) Megfigyelhető-e politikai átalakulás Marokkóban? (2) Milyen tényezők magyarázzák az átalakulást vagy annak hiányát? (3) A marokkói megfigyelések megegyeznek-e más régiók korábbi tapasztalataival? A dolgozat első fontos megállapítása, hogy a politikai átalakulás megfigyelhető Marokkóban. A kilencvenes évek folyamán végrehajtott politikai reformok számos demokratikus elemet tartalmaztak, azaz a marokkói politikai rendszer demokratikus irányba mozdult. Ennek két fontos eleme volt: az egyik a formális intézményrendszer reformja, a másik pedig az informális hatalmi monopólium megbomlása. Nőtt a közvetlenül választott képviselőházi helyek aránya, nőtt a parlament jogköre, a végrehajtó hatalom parlamenti ellenőrzése erősödött, a 2002-es választások szabadabb légkörben zajlottak, mint a korábbiak, növekedett a bírói függetlenség, megindult a király személye köré fonódó makhzen rendszer erjedése, valamint erősödött a katonaság feletti civil kontroll. Ezzel együtt, és ez a dolgozat második megfigyelése, Marokkóban nem alakult ki valódi demokrácia, mert a formális demokratikus intézményrendszer nem tudta irányítása alá vonni az államigazgatást. Ennek legfőbb oka, hogy az államigazgatás nem kellőképpen intézményesült: sokkal inkább a királyhoz fűzödő informális kapcsolatokon nyugszik, mint kiszámítható szabályrendszeren. A miniszterelnöknek nincs önálló hatásköre a király jóváhagyása nélkül, a minisztereket a király nevezi ki, a parlament felsőházába többnyire a makhzenhez közel álló regionális tanácsok és szakmai szervezetek küldöttei kerülnek, a törvényeket királyi rendelet hirdeti ki, az alkotmánybíróság tagjainak felét a király nevezi ki, és a legfelsőbb bíróság elnöke szintén a király. A demokratizálódás korlátait vizsgálva kiderült, hogy nem igazolódik az a korábbi hipotézis, miszerint a kulturális sokszínűség inkább hátráltatja, mintsem segíti a politikai átalakulást: a berber szervezetek több esetben a politikai reformok élharcosai voltak, látványos sikereket értek el, az állami egység vagy a közigazgatás intézményeit viszont nem fenyegették. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a király központi szerepe révén a monarchiában összemosódik az állami egység, a közigazgatás és a politikai rendszer legitimitásának forrása. Azaz a hatalom gyakorlásának eszköze - a közigazgatás -, nem különül el a hatalomért folyó küzdelmet szabályozó politikai intézményrendszertől. A civil társadalom szerepét és a társadalmi értékeket vizsgálva árnyaltabb a képet kapunk. A civil társadalom klasszikus mutatói - a szakszervezetek tagsága, a nyomtatott és elektronikus sajtó közönsége, valamint az oktatási mutatók - mind a civil társadalom gyengeségéről árulkodnak, ugyanakkor egyes szervezetek mégis jelentős erőket tudtak mozgosítani a politikai reformok érdekében. Egyrészt a liberális sajtó és emberjogi szervezetek, amelyek az elitet célozták meg francia nyelvű kaidványaikkal, másrészt pedig az iszlamista szervezetek, amelyek a munkanéküli tömegekre és a feltörekvő kisvállalkozásokra koncentráltak. Úgy tűnik tehát, hogy a civil társadalom erejének kimutatására nem feltétlenül alkalmasak a korábban, más régiókban használt mutatók. A társadalmi értékek esetében kimutatható, hogy a politikai intézményrendszerbe vetett bizalom hiánya ahhoz vezet, hogy az ország lakossága inkább bízik a vallási vezetőkben és a katonaságban. Ugyanakkor az is látszik, hogy ez nem akadályozza a demokratikus értékek általános elfogadását: a kilencvenes években a népesség túlnyomó többsége támogatta a politikai reformokat, a demokráciát, a toleranciát, és elutasította a katonaság uralmát. Úgy látszik tehát, hogy a katonaság, az iszlám és a demokrácia támogatottsága egy időben lehet magas, és a társadalmi értékek szintjén nem szükségszerű az ellentmondás a különböző politikai tényezők között.