Intézményesített szubkultúra? Az ellenállás mint a formális nevelés eszköze = Institutionalized subculture? Resistance as an instrument of formal education

Kivonat, rövid leírás

Disszertációmban egy 1990-es évek elején alapított, budapesti, tandíjmentes alternatív gimnázium (amelyet Diákháznak nevezek) belső diskurzusát vizsgálom. Arra keresem a választ, hogy a más oktatási intézményekből kimaradó fiatalokkal foglalkozó Diákház hogyan járul hozzá a diákok iskolaelhagyással kapcsolatos problémáinak a kezeléséhez. A diákok jellemzésénél a serdülőkori krízis elméletét alkalmazom, mert a krízissel való sikertelen megküzdés tünetei, a hozzá kapcsolódó rizikótényezők és devianciák jól leírják a diákok problémáit. Alkalmazom a kommunikáció matematikai és interakcionista modelljét a kommunikációs zavar fogalmának definiálásához, mivel azt állítom, hogy a diákoknak ezek a problémái korábbi iskoláikban kommunikációs zavarokhoz vezettek. A kommunikáció participációs elmélete alapján a kommunikáció céljaként a problémamegoldáshoz való hozzájárulást jelölöm meg, a diákok közös problémájaként pedig az érvénytelenséget, a saját értelmezések és felkészültségek (tudások) legitimálhatatlanságának (iskolai, szociális és családi környezetből hozott) élményét írom le. Az interkulturális kommunikáció interpretív és kritikai megközelítése alapján az iskolai színtereket interkulturális kommunikációs színtérnek tekintem, ahol a résztvevők az értelmezési keret meghatározásáért küzdenek. A dolgozatban azt állítom, hogy a Diákházi működés lényege részben abban áll, hogy szub-/ellenkulturális gyakorlatokat és értelmezéseket emel be az iskolai gyakorlatok közé, és középpontba állítja a ’másság’, deviancia kérdését. Ennek tárgyalásához bemutatom a szubkultúra-kutatás főbb elméleti koncepcióit. A dolgozat alapjául egy 2004. és 2016. között zajló, hosszan elnyúló terepkutatás szolgál. Két fő fázisa a 2004-ben közel fél évig és a 2011-2012-ben közel egy évig tartó résztvevő megfigyelés volt, amelyet kiegészítettem interjúkkal, fotók, videó- és hangfelvételek készítésével, az adatközlők által készített dokumentumok gyűjtésével. A főbb fázisok mellett a változások követése, felmerülő kérdések tisztázása vagy újabb adatok gyűjtése érdekében tartottam a kapcsolatot kulcsadatközlőimmel, és látogatásokat tettem a terepen. A kutatás során szimbolikus és interpretív antropológiai megközelítést alkalmaztam. Victor Turner rítuselemzéshez alkalmazott koncepcióját és fogalmait, ill. Clifford Geertz kultúra-megközelítését használtam, és a ’mindennapi élet rítusainak’ sűrű leírását igyekeztem létrehozni. A diákházi diskurzust úgy mutatom be, hogy leírom 1) az iskolai működésmód oktatási, nevelési céllal fenntartott gyakorlatait, amelyek nélkülözik a legtöbb hagyományos iskolai eszközt (pl. bejárási kötelezettség), ellenben személyre-szabott módon igazíthatók a diákok lehetőségeihez, igényeihez; 2) a szubkulturális működésmód olyan elemeit, mint közösen osztott identitás, megkülönböztető jelentések alkalmazása, a ’konvencionális’ társadalommal szembeni ellenállás, ill. ahhoz képest létrejövő marginalitás érzete, védelmező provokáció, szimbolikus deviancia, az ellenállást kifejező stílus, individualista, ’elitista’ elhatárolódás az ’átlagtól’, ill. a szubkulturalisták összejöveteleit jellemző communitas (a rangbéli különbségek nélküli közösség) élménye; 3) a diskurzus tematikus csomópontjait (különbözőség és sokszínűség, deviancia, marginalitás és ellenállás, communitas és struktúra, önállóság és felelősségvállalás, ill. tudás) és kapcsolódásukat a két működésmódhoz; 4) a kommunikáció jellegzetes diákházi gyakorlatait, úgymint a megjelenés stílusa, az iskola dekorációja, példabeszéd-szerű elmesélt történetek, pár fős beszélgető-körök, rögtönzött performatív aktusok, az iskolai ünnepen előadott státuszmegfordító dramatikus játékok, online felületek, valamint az értelmezések legitimációja feletti alkudozások, és a hierarchikus viszonyokat megkérdőjelező aktusok. Azt állítom, hogy a diákházi diskurzusban résztvevők számára elérhetővé válik egy olyan problémamegoldó felkészültség (tudás), amit alkalmazhatnak a diákok érvénytelenség problémájának megoldásában. Ennek a felkészültségnek lényegi elemei 1) a ’másság’ és a diákházasok társadalmi helyét meghatározó kategorizáció, amelyben a ’másság’ pozitív identitáselemmé, a diákok önértékelésének alapjává válik; 2) a szubkulturális és iskolai gyakorlatok és értelmezések összefonódása, amely lehetővé teszi (2.1) a szubkulturális communitas élmény hosszú távú, intézményesített fenntartását, (2.2) a hierarchikus viszonyok időleges elrejtését, így az intézményesített keretekkel szemben gyanakvó diákokkal való munkát, (2.3) valamint az iskolai értelmezések társítását az eredetileg a szubkulturális értelmezésekhez kapcsolódó pozitív értékítélettel; 3) a közös értelmezés gyakorlatai, amelyek a saját (ön)értelmezések érvényesíthetőségének élményét nyújtják; • a szubkultúra szociális és védő funkciói (pl. kirekesztettség-élmény csökkentése); • a diákok felszabadítása a formális intézményi normatív nyomás alól; 4) a deviancia szimbolikus formáival való azonosulás támogatása a veszélyesebb ’valódi’ devianciák helyett. A Diákház lehetővé teszi, hogy hogy a szubkulturális működésből származó ’haszon’ elősegítse a formális intézményi rendszerben is érvényesnek tekintett státuszemelkedést (érettségi bizonyítvány megszerzése). Az intézményesített, hierarchizált rendszereken való kívülállás élményét intézményesített működésmódként illeszti be az oktatási rendszerbe. Az iskolai kimaradás, ill. a (kulturális) ‘másság’ (vagy érvénytelenség) problémájának megoldására egy olyan eszközt tesz elérhetővé az egész rendszer számára, amely ebben a rendszerben korábban nem létezett.