A magyar önkormányzati rendszer autonómiájának empirikus elemzése

Kivonat, rövid leírás

A dolgozat empirikus kutatásokon keresztül azt vizsgálja, hogy 1990 és 2014 között hogyan változott az önkormányzati rendszer autonómiája. Az autonómia fogalma azért alkalmas a változások megragadására, mert magába foglalja az intézményrendszer formális szabályait, az önkormányzatok tényleges működési gyakorlatát és az önkormányzati rendszer szereplőinek viszonyrendszerét is. A dolgozat arra vállalkozik, hogy a legújabb nemzetközi önkormányzati kutatások módszertani eszköztárával elemezze a magyar politikai rendszer helyi és regionális szféráját, saját adatgyűjtéssel és elemzéssel kiegészítve. Az empirikus elemzés három szinten történik. Az empirikus elemzés az első, intézményrendszerre fókuszáló szinten olyan mutatószámokat alkalmaz, amelyek segítségével kvantifikálhatóak autonómiát befolyásoló tényezők. Az elemzés megmutatja, hogy Magyarországon az önkormányzatok alkotmányos berendezkedésben betöltött szerepében nem történt érdemi változás, az intézményi keretek lényegében nem változtak, de a gyakorlati mozgástér (a feladatellátás és a pénzügyi függetlenség terén) jelentősen szűkült 2010-től kezdődően. A szervezeti szint esetében az elemzés a választási eredményekből indul ki, azt vizsgálja, hogy a magyar önkormányzatban kezdetektől jelen lévő helyi politika – országos politika szembenállás miként érvényesül. Az eredmények alapján elmondható, hogy inkább az országos politika térnyerését mutató, „top-down” jellegű folyamat (nacionalizáció) érvényesül, az országos pártok egyre meghatározóbb szereplők, az intézményrendszer változása és az országos pártok szövetségi politikája is az alulról jövő kezdeményezések visszaszorulásának irányába hatnak. Az elemzés harmadik szintjén, a helyi szereplők horizontális viszonyrendszerének empirikus elemzése során a dolgozat kvantitatív és kvalitatív megközelítést is alkalmaz. A nemzetközi kutatási keretben megvalósuló kérdőíves felmérésen alapuló (kvantitatív) kutatás megmutatja, hogy az intézményi változások megjelennek az önkormányzatok kiemelt szereplőinek, a polgármestereknek a percepcióiban is, akik egyszerre számolnak be saját pozíciójuk erősödéséről és a helyi politika csökkenő erejéről az országoshoz képest. A harmadik elemzési szinten végzett, interjúkon alapuló (elsősorban kvalitatív) kutatás arra mutat rá, hogy az egyedi helyi sajátosságok milyen meghatározóak tudnak lenni. Igaz ez a szereplők személyes jellemzőire (így például a polgármesternek, az alpolgármesternek illetve a jegyzőnek a karakterére), de igaz az önkormányzatokra magukra is. Összességében, dolgozat több szempontból is igyekszik új eredményekkel gazdagítani a magyar önkormányzati rendszer autonómiájával kapcsolatos tudományos ismereteket. A téma megközelítését tekintve amellett foglal állást, hogy az intézményi keretekből kiinduló vizsgálat mellett fontos a gyakorlati működést a szereplőkön keresztül megragadni próbáló, neo-institucionalista értelmezés is. Ebből következően, fogalmi szempontból az autonómiát kiterjesztő értelmezésben kell használni, az intézményi berendezkedés és a működési mozgástér (feladatellátási szabadság, pénzügyi függetlenség) mellett a rendszer és szereplőinek politikai önállósága is meghatározó a helyi autonómia szempontjából. Ahhoz, hogy ezt a komplex autonómia-felfogást empirikusan elemezni lehessen, módszertani szempontból a vegyes, kvantitatív és kvalitatív megközelítést egyaránt tartalmazó vizsgálati mód alkalmazása célszerű, mely több perspektívából (a felülnézeti és alulnézeti kép egymás mellé helyezésével) képes megragadni a kutatási témát. Végül, a magyar önkormányzati rendszert három szinten vizsgáló empirikus elemzés eredménye, hogy a helyi és megyei önkormányzatok jelentősége a magyar politikai rendszerben a 2010-től csökkent, az önkormányzatok autonómiája formálisan megmaradt, de a gyakorlati működésben (legyen az feladatellátás, pénzügyi helyzet vagy a politika működésének logikája) az önállóságuk visszaszorult.