Az udvariatlanság pragmatikája – Diplomácia 280 karakterben: a nemzetközi kapcsolatok alakulása a twiplomácia aranykorában

Kivonat, rövid leírás

Kétszáznyolcvan karakter. A világ egyik legaktívabb közösségi hálózatának számító Twitteren pontosan ennyi áll rendelkezésre ahhoz, hogy egy adott felhasználó megfogalmazza az általa közvetíteni szándékozott üzenetet a nyilvánosság vagy éppen egy konkrét személy felé. A platformot elsősorban tehát az különbözteti meg a klasszikus blogoktól, hogy egy adott tartalom előállítása nem igényel különösebb idő- és energiabefektetést, hiszen a korlátozott karakterszám éppen azt a célt szolgálja, hogy a közlő a lehető legtömörebben fogalmazza meg mondanivalóját a – mediatizált – nyilvánosság felé. Mindez hamar meghozta a népszerűséget a mikroblognak, ugyanakkor minden jel arra utal, hogy a közösségi hálózat alkotói által megfogalmazott célokon túl – egyfajta mellékhatásként – a mikroblog napjainkra a nemzetállamok közötti „üzengetés” megkerülhetetlen fórumává, a nyilvános diplomácia 2.0 egyik legfontosabb eszközévé is vált, amelyet a nemzetközi közösség politikusai és diplomatái is széles körben használnak arra, hogy rövid, tömör, tehát különösebb időbefektetést nem igénylő – politikai és/vagy diplomáciai – vonatkozású üzeneteiket megosszák a nyilvánossággal. A diplomácia nyelvezetének márpedig évszázadokon át kivételes sajátossága volt a megfogalmazások közötti árnyalatnyi különbségekbe rendkívüli pontossággal és odafigyeléssel kódolt jelentés – noha ez a nemzetállamok külügyminisztériumai által közreadott hivatalos kommünikékben továbbra is jelen van, úgy tűnik, a Twitteren zajló mediatizált társadalmi kommunikációban sem idő, sem pedig tér (karakter) nem áll rendelkezésre a körülményeskedő udvariasság kifejezésre juttatásához. Az üzenetek gyorsaságát és tömörségét ösztönző újmédiatérben ráadásul a nemzetközi kapcsolatok ápolását tárgyalásos módon elősegíteni hivatott, eddig zárt ajtók mögött zajló diplomácia diskurzusa egy platformra került a hatalom megtartására vagy megszerzésére irányuló politikai kommunikációval; ez a közeg, illetve a twiplomácia jelensége áll a disszertáció középpontjában, arra keresve a választ, hogy a politikusok és diplomaták milyen céllal, illetve szándékkal használják a mikroblogot, amelyen egy-egy rövid bejegyzésnek akár súlyos politikai és/vagy gazdasági következményei is lehetnek. A kutatás elméleti keretét a (szocio)pragmatika, azon belül is az udvariasság- és udvariatlanságkutatás nemzetközi viszonylatban is fiatal és rendkívül szerteágazó – különböző paradigmahátterekből táplálkozó – tudományterülete adja. A vonatkozó szakirodalom legmeghatározóbb elméleteinek rendszerezése után a nemzetállamok közötti kommunikáció kerül a középpontba, méghozzá a Web 2.0 megjelenésének a hagyományos diplomáciára gyakorolt hatására fókuszálva. Az udvariasság- és udvariatlanságelméletek és a nemzetközi kapcsolatok közötti kapocsként pedig az Erving Goffman kanadai szociológus nevéhez köthető arculat (face) fogalom szolgál, amelynek a nemzetekre történő kiterjesztése, illetve a nemzetarculat fogalom bevezetésének szükségessége mellett foglalunk állást. A felvázolt elméleti háttér alapján a twiplomácia négy jól elkülöníthető kategóriáját határozzuk meg, mégpedig a közlő megnyilatkozása mögött meghúzódó lehetséges szándékokból kiindulva, és az üzenetben megjelenő értékelő attitűdökkel, illetve az azok mögött húzódó tudásstruktúrákkal (sémák) is számolva. A dolgozat fő hipotézise szerint a mediatizált diplomácia diskurzusa a nemzetarculatokról szóló egyezkedések köré szerveződik, ebből kiindulva, illetve ezt alapul véve, a disszertáció esettanulmányok ismertetésével igyekszik szemléltetni, hogy – függően a mikroszintű interakciós aggályok és a makroszintű társadalomtörténeti diskurzusok kereszteződésében található nemzetarculatban hordozott közös tudástól, vagyis a diplomáciai kapcsolatok előzményeitől – milyen egyedi és változatos erkölcsi rendek és tudásstruktúrák befolyásolhatják a mikroblog által nyilvánossá tett kommunikáció kimenetelét. A dolgozat az esettanulmányok alapján arra a következtetésre jut, hogy a twiplomácia fogalom legalábbis félrevezető, hiszen a mikroblog – már csak a jellegéből fakadóan is – éppen, hogy mellőz minden olyasfajta diszkréciót és (arculatvédő) figyelmességet, ami a diplomácia alapvető célja és jellegzetessége. A twiplomácia, illetve a mikroblog tehát valójában a politikai kommunikáció eszköztárát szélesítette ki (hazabeszélő twiplomácia), noha arra is találtunk példát, hogy a politikusok és/vagy diplomaták a konfliktusok tárgyalásos megoldását szolgáló diplomáciai szándékkal használják a mikroblogot (tiszta twiplomácia). Megállapítást nyert továbbá, hogy a mikroblog az eszkaláció és a deeszkaláció irányába is figyelemreméltó hatékonysággal képes közvetíteni az információt egy akut konfliktus irányába mutató vagy egy már meglévő konfliktusos szituációban, de akár módosíthatja és felül is írhatja a hagyományos diplomáciai kapcsolatokat, amennyiben az adott nemzetállamok kétoldalú kapcsolata mindaddig konfliktustól mentes volt, a „hazabeszélés” pedig az adott másik nemzetállam nemzetarculatának kárára történik. A dolgozat nem utolsósorban arra a következtetésre jutott, hogy bár a mikroblogon látszólag a nemzetállamokat képviselő politikusok és diplomaták egymással folytatnak „párbeszédet”, az üzenetek valódi címzettje elsősorban a hazai közönség, azaz a hazai (hagyományos) média és az adott politikus vagy diplomata hatalmát és pozícióját biztosító választópolgár.